Valamit szerettünk volna adni a bódvalenkeieknek ott
tartózkodásunk legvégén. Valamivel megköszönni, viszonozni a vendéglátásukat, a
bizalmat, őszinteséget, türelmet, amit egy héten át kaptunk tőlük. Nem, nem
adományt. Annál valami személyre szólóbbat. Úgy döntöttünk, az utolsó este levetítünk
nekik egy válogatást az általunk készített bódvalenkei fotókból.
Magunk sem gondoltuk volna, mennyi bonyodalommal és
izgalommal járhat egy ilyen egyszerűnek hangzó esemény megvalósítása. Először
is szükségünk lesz egy megfelelő vetítőfelületre. A helyi kápolna fala alkalmas
lehet! – na igen, de van-e kellő hosszúságú hosszabbítónk? Kérjük meg a közeli
házak lakóit, hogy használhassuk tőlük az áramot! – nem jelent az túl magas
költséget nekik? Mindenképpen várjuk meg a sötétedést! – nem alszanak-e akkor
már a gyerekek? Nem fognak-e egyesek megharagudni, hogy nem szerepelnek a
fotókon? És mások, hogy szerepelnek rajta?...
De a tengernyi kérdés ellenére erősebb volt bennünk a vágy,
hogy valami gesztussal megháláljuk nekik a lenkei élményeinket. Így hát
belevágtunk. Míg hárman házról házra járva igyekeztek mindenkit meghívni az
eseményre, addig a többiek lázasan dolgoztak azon, hogy semmilyen technikai
gubanc ne merülhessen fel. A fájl túl nagynak bizonyult. Konvertáljuk. A
laptopon lévő operációs rendszer programjával nem lehetett megnyitni. Akkor
vigyük ki az asztali gépet.
A képvetítés híre gyorsan terjedt a faluban. Az utolsó
házakban már nem is volt szükséges személyesen átadni az üzenetet. „Ó, már tudok róla! Az ember lent volt a
faluban, ő mondta. Adok a gyerekekre pulcsit és megyünk.” Fél 9 előtt pár
perccel Bódvalenke főterén vagy harminc helybéli lebzselt - idősek, fiatalok,
férfiak, nők egyaránt. Elszánt csapatunk tagjai pedig egyre idegesebben
babráltak a zsinórokkal, igyekeztek életet lehelni a számítógépbe, projektorba.
Lefagyott. Az összegyűlt tömeg egyre jobban zúgolódik. Páran mintha lemondóan hazafelé
indultak volna, amikor végre valahára sikerült az első fényképet megjeleníteni
a falon.
Kitörő kacagással fogadtak minden helybéliről készült fotót.
Legyen az egy idős néni a konyhájában, a falu ezermester bolondja, vagy
bármelyik gyerek, a hasukat csapkodták a nevetéstől. Hogy ő az, ott van, azt
ismerjük, micsoda fejet vág. Mi, szervezők pedig egyre nyugodtabbnak éreztük
magunkat, ahogy múltak a percek. Megérte, de bizony, hogy megérte, hogy élvezi
mindegyikük. A vetítés befejezését követően, mielőtt mindenki visszaballagott
saját házába, egyszerre kiáltottuk, hogy „Köszönjük, Bódvalenke!” Nem tudnám eldönteni,
melyikünknek jelentett ez nagyobb élményt.
